A céh
A céh egy településen lakó és ugyanazon vagy hasonló mesterséget űző,termelő vagy szolgáltató kézműves iparosok gazdasági érdekvédelmi tömörülése.Az európai céheket a városfejlődés hívta életre a 11–12. században, amikor a mezőgazdaság és az ipar között kialakult munkamegosztás szükségessé tette a kézművesek érdekvédelmének megszervezését. A szervezet kettős elnevezése –szakma szerinti kézműves céh (ceha) vagy vallásos társulat (confraternitas)– jól mutatja a kettős funkcióját. A céhek gazdasági érdekvédelmi szerepe egyházi jellegű és emberbaráti feladatokkal is kiegészült. Céholtárt alapítottak, a szertartásokon testületileg vettek részt. A tagdíjakból gondoskodtak tagjaik temetéséről, özvegyeikről, árváikról és a betegekről. A céhek középkori keletkezésük idején és még azután is jó ideig betöltötték a piac körzet szervezésének, ellátásának feladatát, de a fejlődő árutermelési viszonyokkal már nem tudtak lépést tartani, és a gazdasági fejlődés akadályai lettek. Gazdasági szerepük elhalása ellenére a céhek jelentős erkölcsi értékekkel és számos előremutató intézmény alapjainak lerakásával gazdagították a társadalmat. Olyan közfeladatokat láttak el, mint a honvédelem, a tűzoltás megszervezése, a tagok családjáról való szociális gondoskodás.
A céhek szerkezete
A hazai céhek szervezete általában egységes képet mutat. A céh élén a teljes jogú mesterek által és közül évente megválasztott céhmester állt, néhol fő- és alcéhmestert is választottak. A céhmester képviselte a céhet, őrizte a ládáját(privilégiumát) és a céhpecsétet; kisebb ügyekben büntetőbíráskodási joga is volt. A céhgyűlésen választották meg az atyamestert is, aki a céh keretében működő, bizonyos önállósággal rendelkező legénytársaság felügyelője volt,valamint segítőtársait: a bejárómestereket és a mívlátó mestereket, akik a termékek minőségére vigyáztak. A legfiatalabb mester a testület működésével kapcsolatos apróbb és terhesebb teendőket látta el mint szolgálómester. A céhes élet az inasszegődtetéssel kezdődött, majd az apródesztendők leszolgálása után az inast fölszabadították. Ez követte a legényavatás amikor a legény társaságtagja lett. Többéves legényvándorlás után kellett a mesterremeket elkészítenie.Ha ezt elfogadták az ún. mesterasztal megadásával vált a céh teljes jogú tagjává. A 18. századtól egyre nehezebb volt elérni a céhtagságot a mesterek elzárkózása miatt, akik a céhtagság kötött számához ragaszkodva anyagi érdekeik miatt megnehezítették az új tagok felvételét.  A céhek Magyarországon
A céhek nagyobb mértékű hazai elterjedése a 14. században Nyugatról betelepült szászoknak és olaszoknak köszönhetően főként Erdélyre, a Szepességre, valamint a nagyobb városokra volt jellemző. A céhek már a 15.század vége felé sok helyen elmagyarosodtak, elsősorban magyar lakosságú városokban (Pesten, Esztergomban, részben Kassán, Kolozsváron), de bizonyos fokig Bártfán és Eperjesen is. A hazai céhrendszer a 16–17. században bontakozott ki teljesen Erdélyben, a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon. E korszak sajátos magyar képződményét jelentették a végvári céhek, melyek a végvári katonák hadfeszereléséről gondoskodtak. A hódoltsági területeken e fejlődést derékba törte a török jelenlét. A magyar céhrendszer az ország török alóli fölszabadítása után újjászerveződött. Így furcsa módon a már korszerűtlen kézművesipar éppen a céhrendszernek köszönhetően tudott a mezővárosokban és a falvakban is elterjedni, amikor Nyugat-Európában már elveszítette gazdasági és társadalmi jelentőségét. A királyi és földesúri hatalom a 18. századtól kezdve egyre inkább csorbította a céhek önállóságát. Az árutermelés fejlődésével és az ipari termelés kibontakozásával szerepük fokozatosan elhal hazánkban is.
Céhláda
A céhtestületek iratainak, értékeinek és pénzének őrzésére szolgáló láda, mely a benne összpontosuló értékek révén a céh jelképévé lett. A céhládát gyakran titkos rekeszekkel, fiókokkal is ellátták. A céhláda díszítései között a főszerepet a céhemblémák, jellegzetes szerszámokból összeállított címerek viszik,ezenkívül gyakori a céhláda készítésének, esetleg javításának a dátuma, továbbá feliratok. Gyűlések, beiktatások, vitás ügyek tárgyalása, gyakorlatilag a céh minden jelentős eseménye kinyitott céhláda előtt folyt. Tisztes öltözékben járultak a nyitott céhláda elé, az ilyenkor illetlenül viselkedők súlyos bírságot fizettek. Ünnepi körmeneteken, céhtag vagy a hozzátartozója temetésén a céh mesterei a feldíszített ládával jelentek meg . A céhládát, amely minden esetben „hites és sérthetetlen” volt, a mindenkori céhmester őrizte. A céhláda csak a céhek fejlődésének későbbi szakaszában tett szert erre a kultikus szerepre. Önálló bútorként a 16. században fejlődött ki, a legsokrétűbb emlékanyag a 17. századból maradt fenn. A céhládák a korszak más tárolóbútorainak stíluselemeit mutatják; sajátos díszeik között az iparág emblémáinak vagy a céh védőszentnek az ábrázolása a leggyakoribb.
Céhlevél
A céhlegény teljes jogú céhmesterré válásának„bizonyítványa”. A céhlegénynek az otthon befejezett tanulóévek után külhoni vándorutat kellett tennie, melyhez vándorkönyvet használt. Ez az okmány egyszerre szolgált személyazonosító okiratként és ajánlólevélként. A fejlett külhoni technikák elsajátítása után hazatérve kellett elkészítenie a céh remeket, melyet általában a nagyobb tudást kívánó termékek közül jelöltek ki számára. Megszabták az előkészületeket, a felhasználandó anyagok minőségét, a remek elkészítésének időtartamát és helyét. A munka menetének felügyeletére két mestert rendelt ki a céh, nehogy a remekelő idegen segítséget vegyen igénybe,vagy más által készített terméket mutasson be remekként. A remeket a céhmesterei együttesen bírálták meg. Amennyiben az elbírálás pozitív volt, a céhmesterek döntése alapján a céhlegény felvételt nyert a céhbe, ezért azonban még jelentős összeget is kellett fizetnie és lakomát adnia a mesterek számára.A céhtagságot bizonyító okiratot, a latin vagy német nyelven kiállított mesterlevelet ekkor kapta meg, melynek segítségével az új mester és családja élvezhette a céhtagság gazdasági és szociális védelmét
Céhkancsó
A céhek felszereléséhez tartozó díszes cserép- vagy ónedény, boroskancsó,boros korsó. Némely céhen belül céhkancsója volt a céhbeli fiatalságnak is. A céhkancsóból öntötték a bort a céh összejövetelein, ünnepségein:mesterválasztás, céhládavitel alkalmával, az inas felszabadulásakor, a legényavatásokon, a mesteravatásokon, amikor a céh vagy az ünneplő céhtag volta vendéglátó. E tárgyak szimbolizálták a tagság összetartozását, társas szellemét. E nagyméretű – általában 30 cm-nél is magasabb – boroskancsók majdnem mindegyike karcolt vagy domborműves díszítésű, a cserépkancsók többnyire festettek. A fennmaradt darabok jórészt a 18. sz-ból származnak, de van a 19.sz. végén készült céhkancsónk is. Nagyobb részük a Dunántúlról, onnan is főleg Veszprém megyéből származik, de elterjedtek voltak az egész országban és természetesen Erdélyben is. A céhkancsót általában a mesterség jelvényei díszítették, melyeket a céh jellemző szerszámaiból állítottak össze. Már a 18.századi darabokon megjelenik a mester alakja is, amint éppen a mesterségére jellemző tárgyat készít. A feliratok jelentékeny részét a tisztségviselők nevének felsorolása alkotja.
Céh behívótábla
A céhek tagjainak behívására, beidézésére szolgáló jelvény. A céhmester a céh behívótábla körüljáratásával és fölmutatásával (táblajáratás) hívta össze a tagokat gyűlésbe, temetésre, körmenetre stb. A céh behívótáblák fából vagy fémből, díszes kivitelben, olajfestéssel készültek, rendszerint pajzs vagy ahhoz hasonló alakban. A kézben hordozható tábla többnyire a jellegzetes szerszámokból vagy termékekből összeállított céhcímert ábrázolta. Gyakran előfordult, hogy másik oldalára a céhvédőszent képét festették. A jelvényfelmutatója kezdetben szóban adta át az üzenetet, később írás elhelyezésére alkalmas részeket is kialakítottak rajta, vagy ha szétnyitható volt, benne. A beidézésnek ez a formája Flandriából származik, használatának nyomai Erdélyen és Észak-Magyarországon kívül csak Sziléziában maradtak fönn.
Céhszabályzat
A céhek kiváltságleveleiben olvasható működési alapszabály, amely részletesen meghatározta a céhtestület és a céhtagok jogait és kötelezettségeit, ezen belül számos egyházi jellegű kötelezettséget is.Eredetileg, főleg a 15. században a céhbe tömörült mesterek maguk állapították meg testületük szabályait. Évszázadokon át szokásban volt az azonos szakmabeliek között, hogy egy-egy céh másolatban átadta eredeti rendtartását más településeken lakó mestereknek. Így gyakran messzi vidékek azonos szakmabeli mesterei ugyanazon céhszabályzat alapján működtek. Ezt a szabályzatot erősítette meg és adta ki saját pecsétje alatt mint privilégiumot a városi tanács, amely egyúttal felügyeleti jogot is gyakorolt a céh fölött.Később a céhszabályzatokat a szabad királyi városokban a központi kormányszervek útján a király, a mezővárosokban és falvakban rendszerint az egyházi vagy világi földesúr, a végvárakban a kapitány hagyta jóvá, erősítette meg, illetve adta ki. A 18. századtól a központosított, egységesített céhszabályzatokban viszont sokkal inkább az államhatalom ellenőrzési és ipar ellenőrzési szempontjai a meghatározók

Az ismertetőket írták: Rozsondai Marianne, Németh András